Női halálraítélt egy kettős darabolásos emberölés ügyében

Absztrakt

A holttest feldarabolásával elkövetett élet elleni bűncselekmények ritkák, viszont rendszerint annál nagyobb figyelmet kapnak. Egy emberölés ilyen módon történő leplezése vagy annak megkísérlése büntetőjogilag ugyan nem jelent terhelő minősítést, a közvéleményt azonban rendkívül felháborítja. Ez a fajta társadalmi nyomás a rendőrség, valamint a jogszolgáltató szervek munkáját is befolyásolhatja. Ez utóbbi megállapítás általános érvényű, kortól független. Az általam bemutatott, a Kádár-korszakban Magyarországon történt kiemelten súlyos eset bűntörténeti, kriminológiai, kriminalisztikai és büntetőjogi szempontból is egyedi. Az elkövető egy nehéz sorsú, manipulatív asszony volt, aki két családtagjának megölésében és feldarabolásában is tevékenyen részt vett, majd saját beismerő vallomásával segítette a felderítést és vele szemben a halálbüntetés kiszabását. Utolsó jogorvoslati lehetőségként kegyelmi kérvényért folyamodhatott, amelyet ebben az időszakban női halálraítéltek esetében bizonyos feltételek mellett az elítéltre nézve kedvezően bíráltak el. Milyen esélyei voltak egy több emberen, előre kitervelt módon, nyereségvágyból elkövetett emberölés bűntettében halálra ítélt többgyermekes anyának akkor, amikor előfordult precedens arra is, hogy „csak” emberölés kísérletének bűntette ügyében is hajtottak végre halálos ítéletet? Hogyan jutott volna a hatóság tudomására az első emberölés, ha nem történik meg a második? A Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében először egyik fiát a férjével, majd több évvel később a férjét egy másik fiával megölető Karsai Mihályné bűnügyét mutatom be a még fellelhető dokumentumok, valamint a szakmai berkekben többször hivatkozott bűnténnyel  kapcsolatban született kriminalisztikai tanulmányok segítségével.