Közvetlen demokratikus intézmények a román és magyar alkotmányos hagyományban

Absztrakt

Egy-egy ország közvetlen demokratikus eszköztárának létrejötte gyakran konkrét történelmi szituáció és politikai kontextus függvénye, s az intézményrendszer későbbi működését jelentős mértékben meghatározzák a létrejövetel körülményei. A tanulmány központi kérdése, hogy Románia és Magyarország alkotmányos rendszerében az 1989–1990-es politikai átalakuláskor vagy azt közvetlenül követően kialakított közvetlen demokratikus intézményrendszer és annak későbbi alakulása, gyakorlata kapcsán léteznek-e olyan, a régebbi múltba visszanyúló tényezők, amelyek a későbbi fejlődésre hatással voltak és vannak. A népszavazások romániai és magyarországi szabályozástörténetének és gyakorlatának áttekintését követően a szerző arra a következtetésre jut, hogy Romániában az 1991. évi Alkotmány által létrehozott közvetlen demokratikus intézményrendszer érdemben nem módosított az 1860-as évek óta kialakult, alapvetően plebiszciter jellegű, tehát „felülről” elrendelt népszavazások által uralt hagyományon. Magyarország esetében komoly történeti előzmények nem voltak, a politikai és jogász elit régóta óvatosan állt a népszuverenitás közvetlen gyakorlásához. Az 1989. évi népszavazási törvény az „alulról” jövő népszavazási kezdeményezések lehetővé tételével hirtelen szélesre nyitotta a kaput a közvetlen demokratikus hatalomgyakorlás előtt, később azonban szabályozási és gyakorlati korlátozásokkal e kaput lépésről lépésre csaknem visszazárták. 2008 óta a magyarországi közvetlen demokratikus eszköztár és gyakorlat is erőteljesen egy plebiszciter rendszer irányába fejlődött.