A történeti magyar magánjog térképe Grosschmid Béni közjogi gondolatai nyomán

Absztrakt

Magyarország jogtörténetének egyik sajátossága, hogy jogrendszerét a történeti jog uralkodó szerepe határozta meg a 20. század közepéig. Magyarországnak nem volt alkotmánya, mint jogi hierarchia alapja 1949-ig, és nem volt Polgári Törvénykönyve, a polgári jog alapvető aktusa 1959-ig. A képet tovább bonyolítja az a tény, hogy a jogállamiság alapjain elfogadott alkotmányos rendszert csak 1989-ben, formálisan pedig 2012-ben, ugyanígy a hatályos Polgári Törvénykönyvet is csak 2013-ban fogadták el. Ez azonban nem jelentette azt, hogy a magyar jog „íratlan” jog lett volna, épp ellenkezőleg. A magyar jogot a középkori vagy poszt-középkori gyökerekkel rendelkező, különböző jogi hierarchiai szinteken elhelyezkedő, sokszor különleges szabályok sokasága jellemezte; kiemelt szerepet kapott a szokásjog. Emellett természetesen az Országgyűlés által hozott törvények is egyre fontosabb szerepet játszottak Magyarországon, amelyek az 1848-as alkotmányos forradalom alapján megteremtett jogegyenlőség alapjain nyugodtak, egészen a kommunista hatalomátvételig és a magántulajdon nélküli magánjog korszakáig. Ez a sokféleség tette a történeti magyar magánjogot jellegzetessé, amelyet magas gyakorlati és elméleti szinten tanítottak és műveltek, és amelyben a 19. és 20. század egyik legnagyobb magyar jogásza, Grosschmid Béni, bíró, ügyvéd, egyetemi tanár, akadémikus, királyi udvari tanácsos, kiemelkedő szerepet játszott. Az ő gondolatai és az általa körvonalazott magánjogi rendszer megközelítése ma is érvényes, és iránymutatásként, valamint a lege artis gyakorlat alapjaként szolgálhat.